Szekeres Tamás egy írországi motorbaleset miatt került közel a meditációs gyakorlatokhoz, mélyült el a különböző irányzatok, technikák mélységébe. Őszintén mesél az interjúban kihívásokról és mély betekintést ad a november 22-i előadásának témájáról, hogy mit is jelent pontosan az átjáró a Szamádhi és a Vipassanadzsánák között.
Tamás előadását 13.30-tól hallhatjátok a nyitott meditációs nyílt napon, ahol megmutatja, hogyan ér össze az elmélyedés csendje a vizsgálódás tisztaságával.
Szekeres Tamás – Átjáró a Szamádhi és a Vipasszanadzsánák között
Húsz éve gyakorlok különböző meditációs irányzatokban. Egy motorbaleset vitt igazán közel a meditációhoz. A rehabilitáció idején, a kórházi ágyon jöttem rá arra, hogy ha nem találok valami módot a fájdalommal való együttélésre, akkor nagyon nehéz lesz tovább menni.
A rehabilitáció Írországban zajlott, ott kezdtem tanulni is. A meditációt angol nyelvű kurzusokon sajátítottam el, elsősorban olyan módszereket, amelyek arról szólnak, hogyan tudsz együttműködni a megváltozott életképességeiddel.
Baleset, krónikus betegség, sérülés után teljesen más lesz az életed. Engem abban segítettek, hogy ehhez az új helyzethez tudjak alkalmazkodni. A metta gyakorlatai ebben kulcsszerepet játszottak: abban, hogy ne érezzem magamat egy pillanatig sem roncsnak.
A kórházi ágytól a tanárképzőig
Már Írországban mondták, hogy elég tisztán beszélek a meditációs élményeimről és jó lenne, ha elvégezném a meditációs tanárképzőt Manchesterben. Akkor ez egy szép ötlet volt, aztán hazaköltöztem, megszületett az első gyerek, elindult az építkezés, és ez az elhatározás egy időre elhalványodott.
2011-ben ott voltam Andi első háromnapos elvonulásán, Dömösön. Ahogy leültem meditálni, egyszer csak beugrott, hogy én még mindig nem végeztem el a manchesteri tanárképzőt.
Ahogy véget ért az elvonulás, gyakorlatilag azzal a lendülettel beiratkoztam.
Később a Mindfulnes és Kontemplatív Egyesületnek alapító tagja lettem, és elvonulásokat kezdtem szervezni kerekesszékeseknek, mozgássérülteknek. Az angoloknál végzett kurzusnak az egyik kimeneti célja az volt, hogy olyan tevékenységben erősítsd meg a meditáció által kinyitott belső utakat, ami egy kerekesszékes embernek szinte elképzelhetetlen. Ilyen például a vitorlázás vagy a kortárs japán tánc.
A Balatonon és a Velencei-tavon sok mozgássérültet vitorláztattam. Velencén egy olyan központ kialakításánál is ott voltam, ahol speciális hajók és emelők segítenek bejutni a vízre. Ezekben a hajókban mindent ki lehet vezetni a kerekesszékes elé. Ez óriási szabadságélmény.
2016-ban Andin keresztül találkoztam Lee-vel, aki Butoh-táncos, kortárs japán táncművész. Felmerült az ötlet, hogy mi lenne, ha összehoznánk a mozgássérülteket a Butoh-val. Elsőre ez nekem is sci-finek tűnt, de amikor leveleztünk Lee-vel, azt mondta: ennél jobbat nem is lehetne kitalálni.
Azóta már több ilyen kurzust megrendeztünk. Nemcsak kerekesszékesekkel dolgozunk, hanem vak, autista és súlyosan sérült résztvevőkkel is. Olyan helyzetekbe kerülnek, amik teljesen kívül esnek azon, amit a hétköznapjaikban meg tudnak élni. Ez már jóval túlmutat a fizikai rehabilitáción, ez mély mentális rehabilitációt is jelent.
Test, fájdalom, Balaton-átúszás
Amikor ott találtam magamat a kórházi ágyon, nyakig begipszelve, mindenhol csövek álltak ki az orromból, a számból és a kezem iszonyatosan fájt, az oldalam olyan volt, mintha le akarna szakadni. Nagyon lassan rakódott össze, hogy most itt nekem valószínűleg elég nehéz lesz ebből fölállni.
Újra kellett tanulnom járni. Minden jobbról átkerült bal kézre, mert a jobb karom súlyosan sérült, a mai napig sem mozog rendesen. Van egy állandó alapfájdalom és időnként erre jönnek a rohamok.
A meditáció abban segített, hogy ezt az egészet ne egy összefüggő, átláthatatlan szenvedésmasszaként éljem meg, hanem kisebb, kezelhető szakaszokként.
Mindig csak azt néztem: mi a következő lépés, amit most meg tudok tenni.
Meditációban helyre tudtam tenni a fejemben mindazt, ami a testben történt.
Az orvosok azt mondták, hogy ne nagyon ússzak, mert ilyen sérülésekkel nem tesz jót a gerincemnek. De éreztem, hogy valami mozgás kell. Elkezdtem úszni. Két év múlva leúsztam az első ezer métert. Aztán jött a gyerekkori vágy: átúszni a Balatont. Megcsináltam. És aztán még többször is azután.Jövőre a Boszporusz át úszása a cél.
Mit ad Isten, az uszodában találkoztam egy öreggel, aki alig bírt menni, mindig remegősen jött be a medence széléig, aztán beugrott a medencébe, onnantól kezdve leúszott két-három kilométereket. Egyszer szóba elegyedtem vele és kérdeztem, hogy csinálja ezt. Azt mondta, hogy meditál. Mondtam, hogy én is pont most kezdtem el ezt a kurzust.
Elkezdtünk beszélgetni, és utána minden egyes alkalommal, amikor megjelent, váltottunk pár szót a meditációs tapasztalatainkról. Azóta is ott van a fejemben, nekem meditáció közben sűrűn megjelenik ez az öreg, mint egy öreg tanítómester, az ősz hajával, nagy ősz szakállával, ahogy ott „berezeg” az uszodába. Volt, hogy már majdnem szétfagytam ott a hideg vízben ülve, de még mindig beszélgettünk. Őt is Thomasnak hívták. Mintha odaküldték volna nekem, hogy „ez a te utad”.
Szamádhi és vipasszana – két út, egy irány
A nyílt napon a szamádi és a vipasszana meditáció közötti átjáróról lesz szó. Hogy a kettő hogyan épül egymásra.
Röviden úgy mondanám: arról fogok beszélni, hogyan találkozik az elmélyedés csendje a vizsgálódás tisztaságával.
A szamádhi az az állapot, amikor a koncentráció annyira stabil, hogy a tudat egyhegyűvé válik. Nagyon tiszta, nagyon világos, sok energia van benne. Nincs arról szó, hogy probléma lenne a csak koncentrációs gyakorlatok végzése, de ha nem figyelünk, könnyű bennragadni az első dzsánákörömében, boldogságában. A gyakorló ilyenkor könnyen elhiszi magáról, hogy „megvilágosodtam, kész, megérkeztem”.
A vipasszana oldaláról nézve ugyanúgy zajlik egy tudatiépítkezés, csak más téglákból. Nem lineáris „toronyházat” építünk, hanem rengeteg apró éberség-pillanatból rakunk össze egy folyamatot. Ezek olyan tudatkockák, képkockák, amelyekre egyre gyakrabban ráismer a tudat.
A koncentrációban sokszor kizárjuk a zavaró tényezőket. A vipasszanában nem kizárjuk, hanem észrevesszük és megvizsgáljuk őket. Ez az átjáró lényege: a szamádhistabilitása alap, a vipasszana vizsgálódása pedig megmutatja, hogyan működik valójában a test, a tudat és az úgynevezett „én”.
U Pandita nagyon részletes leírást ad pontról pontra, olyan, mint egy pszichológusoknak szánt protokoll: „ezt csinálod, ide fogsz jutni, ezt csinálod, oda fogsz jutni”. Azt is leírja, mik azok a hátráltató tényezők, amik megjelenhetnek: ha ez történik, ezt csináld, ha az történik, azt csináld.
A szamádi egy felfelé építkezési forma. Ha az ember arra helyezi a figyelmét, hogy ezt a koncentrációs állapotot összerakja – és majd megmutatom a nyílt napon egy gyakorlattal, hogy erre természetesen van technika –, akkor tényleg felépül ez a folyamat, egyre vékonyabb, mint egy toronyház vagy egy piramis.
Ha nincs meg az a fajta éberség, hogy a megjelenő szennyeződésekkel hogyan bánik el az ember, akkor a hangsúly csak azon van, hogy bármi is jön, én ezt építem, építem, építem, mintha kizárná az összes többi tényezőt, az összes többi szennyező minőséget, érzelmet, gondolatot. Ezzel egy idő után megragad egyfajta minőségben. Arra nagyon jó, hogy remek alapot készítsen a vipasszanával való vizsgálódáshoz.
A vipasszana oldaláról ugyanez az építkezési folyamat mindig egy éberséggel is párosul. Ott nem csak az van, hogy a koncentrációs minőséget építjük fel, a többi meditációs minőség segítségével, hanem mindig van egy éberség is. Ezért mondják azt, hogy a vipasszana ilyen szempontból sokkal nehezebb, mert sok kis rész-tudatosság van, nem lineárisan építkező tudati minőség, hanem apró, pici éberség-kockák, amikre tudatosodik az ember. Ha ezt folyamatosan fenntartja, az egy tudati folyamatot fog elhozni. Ebben is eljön a dzsánaegyébként, csak lényegesen nehezebb az elején ezt felépíteni.
A vipasszana-dzsánákban az éberségnek négy alapja van: az egyik, hogy emlékszik az ember arra, mik voltak az utasítások; a másik, hogy fenntartsa ezt a folyamatot és folyamatosan őrködjön afölött, mi történik a tudatában; aztán, ha valami mégis megjelenik, azt az utasításoknak megfelelően értelmezi, kialakítja a helyes látásmódot, ami a megvilágosodás egyik tényezője; a negyedik pedig, hogy ennek van egy nyugodt, megengedő habitusa, tehát nem próbál meg semmit kizárni, hanem mindent úgy vizsgál meg, ahogy van.
Ahogy tisztul a tudatosodási folyamat, a megjelenő szennyeződéseket itt nem hessegetjük el magunktól, hanem – a Mahasi-módszer szerint – tudatosítjuk látásként, hallásként, ízlelésként, tapintásként, testi érzetként vagy érzelemként (ha már haladóbb szinten van az ember látjuk bennük a három gyökérokot).
Ha ilyen módon vizsgálod ezeket a tényezőket, akkor egy idő után a tudat nem azzal foglalkozik, hogy kizárja őket, mint a koncentrációs meditációban, hanem a tudat, a megfigyelő, az éberség kezd „megundorodni” ezektől. Magától leválik ezektől a tényezőktől, mert látja bennük ezt a három okot. Minél többször történik meg az elfordulás, annál könnyebb rálátni, hogy teljesen fölösleges lenne belemenni, mert ez szenvedéshez fog vezetni, és nem kérek abból az állapotból már alapból.
Bármennyire ragaszkodsz egy jó eseményhez, vagy bármennyire elfordulsz egy kellemetlentől, abban ott van, hogy tulajdonképpen egy olyan dologhoz ragaszkodsz vagy egy olyan dologtól menekülsz, ami már éppen el is múlt. Fölösleges ebbe belerakni az „énedet”.
Anattā és tudatfájdalom
Az anattā – az éntelenség –a vesszőparipám. Nekem nagyon sok kapu nyílt meg így a buddhizmus világnézetével kapcsolatban az éntelenség-en keresztül.
Abban a pillanatban, amikor sikerül nyakon csípni a kis, folyamatosan susogó, elmélkedő, elemezgető minőséget a tudati folyamatokban, akkor látszik, hogy mennyire hatalmas energiát veszteget el az ember a mindennapjai során azzal, hogy ezt az én-struktúrát fenntartsa.
Nekem erről kezdett lepattogni sokszor a tudatom: látom, igen, látom, de már nem akarok ebbe energiát rakni bele. Nem akarok erre energiát vesztegetni – sem olyan módon, hogy ennek a fenntartása érdekében valamihez nagyon ragaszkodjak, sem olyan módon, hogy ellenségképeket gyártsak, csak azért, hogy ezt az „én én én”-t fölerősítsem. Reméljük, hogy ez majd egyszer csak teljesen lepattan:-)).
A fájdalommeditációban tanultam meg igazán, hogy két szinten történik minden.
Van a fizikai fájdalom. Ez elér egy bizonyos maximumot, aztán nem fokozódik a végtelenségig.
És van a tudat fájdalma.
Nálam a tudatfájdalom általában állkapocsfeszülésként jelenik meg, a nyak és a váll összehúzódik és olyan, mintha a talpaim ökölbe szorulnának. Amikor ezt észreveszem, és meg tudom fogalmazni magamnak, hogy „aha, ez most már a tudat fájdalma”, akkor valami kicsit kipukkan. A fizikai fájdalom ott marad, de nincs rajta az a hatalmas extra feszítés. Ez már nem a test szintje, hanem az, ahogyan a tudat reagál.
Ugyanezt észre lehet venni hétköznapi helyzetekben is.
Ha valakivel beszélsz és érzed, hogy az egész tested reagál, menekülne, szorul, akkor tulajdonképpen a tudatfájdalommal találkozol. Ilyenkor ezt érdemes „kikapcsolni”:
„Köszönöm, ismerem ezt az utat, nem szeretnék errefelé menni.”
Nekem ez kimondottan nagyon sokat segített a krónikus fájdalommal. Amikor jönnek a fájdalomrohamok időjárás-változásra, testhelyzet-váltásra, hidegről melegre vagy fordítva akkor észreveszem, hogy amikor elkezdek „tekeredni”, az már a tudat fájdalma, ami megpróbál elmenekülni a fizikai fájdalom elől és kimondom magamban, hogy „aha, ez a tudat fájdalma”, akkor ez a tudatfájdalom egy kicsit „kipukkan”. Még ott marad a fizikai fájdalom, de már nincs rajta ez a hatalmas feszítés: a gyomromban, a vállamban nem húzódik össze minden, a nyakam nem tekeredik. A tudat fájdalma mindig visszatükröződik a testen.
Ha nagyon le akarjuk bontani, ott van a négy őselem vizsgálata a fizikai fájdalomban: a hő vagy tűz, a szél (levegő) meg a földelem. Ha ezeknek a minőségeit meg tudod vizsgálni a fizikai test fájdalmában, a tudat fájdalmában is ott lesznek ugyanezek. Amikor a szélelem, a levegőelem a legerősebb, az feszíti, tekeri, bizsergeti az izmokat, ízületeket. Van benne egy robbantó, nagyon feszülő érzés, hogy „mindenképpen meg kell mozdulj ebből a helyzetből”. Ez a fizikai fájdalom. És ugyanez megvan az elme fájdalmában is.
Ha a vizsgálódás képessége már ott van, tulajdonképpen mindegy, hogy a fizikai test és a tudat fájdalmát vizsgálod; vagy a szamádí-gyakorlatsorban azt, hogyan építed föl ezt a rendszert; vagy ha vipasszana oldaláról nézzük, akkor azt, hogyan viszed bele az éberség négy alapját a meditációs folyamatba. Szerintem mindegyik ugyanaz: előbb-utóbb ugyanoda érkezik a mentális építkezés, csak más téglákból építkezünk.
A meditációval, mint minden mással, ami az ember tudatában zajlik, tudati struktúrákat, tudati épületeket építünk össze. Minden ilyen építkezési módszerben azt próbáljuk elérni, hogy minél stabilabb legyen ez a rendszer.
Karma, érzelmek és a két út
A gyerekkori sérülések, traumák mind-mind instabil rendszerek és hatalmas energiát vesz el az embertől, hogy ezt megtartsa. Ezért van ennek ilyen nagy húzása: ha ilyen rendszer van, nem tud stabilan, nyugodtan, tisztán építkezni. A buddhista meditációs technikákban minél szisztematikusabban, minél többet építkezik az ember, annál stabilabb ennek a rendszernek az alja. Azért olyan stabilak a buddhista szerzetesek, mert folyamatosan azt építik, hogyan lehet megtisztulni, hogyan lehet megnézni azokat a gyerekkori traumákat.
Az érzelmeink – az ember érzelmi térképe – a karmának a lenyomata. Az érzelmek adják az energiát arra, hogy valami felé törekedjünk: mindenféle szándék, mindenféle energia, ami valamerre visz az érzelmekből jön, arra rakjuk rá az erőfeszítéseket. Ha az érzelmeket ilyen módon megvizsgálva stabilan tud törekedni az ember egy szabad cselekvési módra, ahol már több karmát nem termel – ez a lényeg. Ha nem is világosodtál meg, a cselekvés szintjén már ez megjelenhet.
A szamádí ezért könnyebb és ezért annyira tiszta és világos és sok energia van benne: mert úgy szabadul meg az ember a karmájától, hogy közben nem vizsgálgatja. Ezért nagyon tisztító és nyugtató hatása van már az első dzsánának is: nagy könnyebbség, hogy az embernek nem kell magával cipelnie a karmát – hacsak egy rövid időre is a gondolatokat, az érzelmeket, mindent, ami ehhez csatolódik a hétköznapi kontextusban.
Ezekben a módszerekben a koncentrációs tapasztalatokat úgy rakod össze, hogy egy egyhegyű figyelmi állapotba épüljenekés nem vizsgálódunk. Tehát minden, ami a szamádiban bejön – legalábbis én, ahogy most értem –, azt nem boncolgatjuk. Maximum úgy tekintünk rá, hogy „igen, ezek a gyengéid, ezek a nehézségeid, ezek most itt vannak, de te egy irányba tartasz: az egyhegyűség irányába.
A vipasszanához képest a szamádí rövidebb út. Talán minden hagyományvonal mondja, hogy „a théraváda hagyomány a leghosszabb út”: ott úgy kell felállítani az energiákat, úgy hozod létre az okokat, hogy a megfelelő meditációs minőségek kialakuljanak. Ok-okozatot hozol létre, emiatt lényegesen lassabban haladsz, viszont sokkal stabilabb, ami megépül. Legalábbis én így gondolom – aztán lehet, hogy egy bizonyos szint fölött ennek már nincs jelentősége.
U Pandita is írja, hogy nagyon jók a szamádí-gyakorlatok, csak ne ragadjunk beléjük, mert könnyű beleragadni ebbe a tudati építkezési folyamatba. Van egy pont, ahol érdemes elkezdeni a vipasszanával foglalkozni, mert utána nehéz lejönni arról a nyomvonalról, amikor csak szamádí van, és az ember csak abba az irányba törekszik.
————————————————————————————————————————————————————————
Szeretettel várunk mindenkit 2025. november 22-én a meditációs nyitott napunkon, ahol a téma a félelem feloldása meditáción keresztül és különböző tradíciók tanítói, gyakorlói beszélnek ugyanarról a témáról, különböző megközelítésekből.
Nagyon fontos, hogy minél több vagyunk, annál nagyobb energiát tudunk megmozgatni. Ezért ha tudsz, csatlakozz te is online:
Nyitott Nap ॐ A félelemtől a bátorságon át az együttérző cselekvésig